“A Persepolis a bemutatott sok szörnyűség ellenére optimista film: szerető kritikával beszél Iránról, ami a történet szerint kifejezetten klassz hely lehetne, ha az ordas politika nem rontana el folyamatosan mindent – ha odaát is elfogadták volna az alkotást, az egyértelmű fejlődést jelezne, így azonban csak ismételten igazolódik Marjane Satrapi diagnózisa, hogy az egyéniséget, a vélemény és az önkifejezés szabadságát öncélű politikai törekvések porba tiporják.

A történet önéletrajzi ihletésű, amit már a főszereplő kislány neve is világossá tesz: Marjane családjával átéli a fundamentalista forradalmat, és az azt követő véres megtorlást. Miután a családja reménytelennek ítéli meg a helyzetet, Marjene-t Bécsbe küldik tanulni, ahol – amellett, hogy belekóstol a szerelem és a szórakozás édes kamaszkori pillanataiba – sosem talál igazán otthonra, így aztán hazatér, hogy Teheránban találja meg otthonát és hazáját. Satrapi egy globalizált világba helyezi Iránt, ennek köszönhető, hogy különösebb történelmi vagy politikai előképzettség nélkül is érthető a történet. Pláne, hogy európai nézőpontból látjuk az eseményeket; azok a motívumok kerülnek kiemelésre, ami a mi szemünk számára érdekes lehet. A popkultúrából átvett szellemes idézetek egyrészt ellensúlyozzák a nyomasztást, amit a hétköznapi agresszió, a családok széthullása, ártatlan emberek bebörtönzése és kivégzése jelent.

A “punk’s not dead” – felirat, lemezek, kazetták az Abbától az Iron Maidenig – többek között ilyen jelképek jelennek meg a 80-as évekből, s azt is megtudjuk a Persepolis-ból, hogy ezek legalább annyira futottak Teheránban – igaz, kéz alatt -, mint bárhol a világon; a sors iróniája egyébként, hogy a Persepolis napjainkban pont így terjed Iránban, kalózkópiákon, kézről-kézre: ahogy ez lenni szokott, népszerűségét csak növelte a hatalom tiltó szava”

Persepolis, fekete-fehér feliratos francia-amerikai animációs film, 95 perc, 2007

(A szövegért köszönet: Deák Dániel – film.hu)